József Attila - Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,

hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

hanem valaki hiányozni fog

a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott

rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

áll ifju képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

de fogatlan szád már nem válaszolhat;

s ki a nap előtt lehunyod szemed,

alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tünődik, nem a vágy,

a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

elalszik, mint a gyermek s én is véle.